Klein Rudolf: A szabadkai zsinagóga magyarsága

Bevezető

A szabadkai zsinagóga magyarsága sokak számára nyilvánvaló, első látásra és megérzéses alapon. Ám hogy ez valóban magyar-e, vagy csak annak tűnik, nehéz megítélni. Kontrollcsoport nincs, mert nem létezik másik magyar1 vagy akár nem magyar zsinagóga, de még német, francia vagy olasz sem. Noha minden zsidó imahely az emancipáció után valamilyen módon kötődött a befogadó nemzet építészeti nyelvéhez, ettől még nem vált nemzetivé. A cionizmus erősödésével felmerült a zsinagógák zsidósága is, sőt már a 19. század közepén is a befogadó nemzet szívesen utalt ki a zsidók számára egy félig hivatalos építészeti nyelvet, az úgynevezett mór stílust, mintegy célzásként az izraeliták keleti eredetére, tisztes távolságban tartva a feltörekvő kisebbség egyházi építészetét a keresztényekétől.

A szabadkai zsinagóga építészeti nyelve és ezzel együtt magyarsága is csak a feltételezett mór stílussal, illetve a historizmus más ágaival összevetve értelmezhető a leginkább, azaz a feltételezett keleties stílus és az eklektika a kontrollcsoport, aminek legkézenfekvőbb képviselője a szegedi. A Kelet az elmúlt kétszáz év során a magyar politika számára időnként kedvenc vonatkoztatási ponttá vált, amivel a nemzet megkü- lönböztethetővé vált a nyugati, azaz többi európai nemzettől. A zsidók közül sokan – mint például Vámbéry Ármin orientalista – szívesen hangsúlyozták a magyarok keleti eredetét, mivel ezáltal a zsidóság elvben testvérnéppé léphetett elő. Persze mítosz volt mindkettő, a magyarok nem ferde szemű, mokány kis emberek voltak a 19. században, és a zsidók sem futkostak keleti macsetával az oldalukon: a rómaiakkal együtt települtek be Közép-Európába a 2–3. század során. A korábban római zsidók a 10–12. századra részlegesen beépültek a német kultúrába, ezt a jiddis nyelv igazolja a legékesebben2, melytől éppen a 19. századi magyarosítás során igyekeztek megszabadulni.

A magyarok nemzetfogalma a Monarchia korában még igen liberális és befogadó volt, megfértek benne a zsidó, a tót és a román nép fiai. Hogy is ne lett volna, amikor a magyar ajkúak a lakosság felét sem tették ki az ország lakosságának, mielőtt a zsidók magyarnak vallották volna magukat. Tették ezt azért, mert cserébe fokozatosan polgárjogokat kaptak. Ez a szövetség a zsidó kisebbség és a keresztény többség között egészen Trianonig fennállt, ami után csonka Magyarországon elindult az államilag gerjesztett antiszemitizmus, mivel a zsidóság már nem szükségeltetett a magyar ajkú többség megteremtéséhez/fenntartásá- hoz, miután a kisebbségek lakta területek elcsatolásával a megmaradt országban biztonságos magyar többség alakult ki. „A mór megtette kö- telességét, a mór mehet” alapon a zsidók is sokak szerint fölöslegessé váltak, ez pedig a jogaik megvonásához és utóbb helybeni legyilkolá- sukhoz, illetve a náci haláltáborokba való deportációjukhoz vezetett az anyaországban és a visszacsatolt területeken.

A Monarchia korában a zsidóság úgy érezte, hogy a nemzetiségek által lakott területeken fokozottan ügyelnie kell a magyar kultúra ápolására. Ez Szabadkán is fontos szempont volt, hiszen 1900 táján megjelentek a szláv mozgalmak. A szabadkai zsinagóga alkotóinak, Jakab Dezső és Komor Marcell programjának fő eleme éppen az általuk magyar stílusnak nevezett építészeti nyelv volt, amelyet valójában híres tanáruk, a svábból/osztrákból jött Lechner ödön (Edmund Lechner) hozott létre a 19. századi orientalizmus és a magyar népi ornamens elegyítésével. Jakab Dezső és Komor Marcell építészek hangsúlyozták, hogy a magyar stílus, azaz a zsinagóga, a városháza, Palics épületeinek népies formavilága meggyőzik a szláv lakosságot a magyar kultúra nagyságáról, és maradásra bírják őket, azaz megóvnak az ország szétesésétől. Hogy ezt komolyan gondolták-e, vagy inkább marketingfogás volt, mellyel a rivális, nem magyar stílust ápoló építész kollégákat próbálták lekörözni, sosem tudjuk már meg. Valamennyi meggyőződés bizonyára munkált bennük.

Zsinagógaépítészet az „aranykorban” – rövid áttekintés

Az utóbbi évtizedben egyre többen címkézik magyar nyelvterületen a dualizmus időszakát aranykornak, Magyarország legjobb történelmi időszakának, amikor többé-kevésbé sikeresen felzárkózott a nagy európai nemzetekhez.4 Ám ha Mikszáthot vagy Móriczot olvasunk, akkor kiderül, hogy ez a felzárkózás nem volt teljes, annyira mélyreható és lényegi, mint ahogy azt ma sokan vélik. Igaz, az ország sokat haladt előre, és egyes társadalmi csoportok nagy utat tettek meg az elnyomástól a majdnem teljes emancipációig, aminek a magyar zsidóság kiemelkedő példája. De ez nem csupán a magyar uralkodó osztályok kegyéből fakadt, hanem az általános európai tendenciákból és az ország jól felfogott érdekéből is.

A fentebb említett zsidók elmagyarosodása a szabadkai zsinagóga építésének korában csak pont volt az i-re. A zsidóság gazdasági és kulturális hozzájárulása mélyen visszanyúlik a 19. századba, amikor a magyar izraeliták jelentős szerepet játszottak az ipar és a kereskedelem felpezsdítésében, ami jelentősen hozzájárult Magyarország fentebb említett részleges felzárkózásához. A reformkorban és korábban is, a magyar nemesség rádöbbent a zsidóság felemelkedésével megvalósítható gazdasági lehetőségekre. A magyar zsinagógák építése majdnem tökéletesen leképezte a társadalmi hátteret II. József idejétől egészen a vészkorszakig.

A magyar zsinagógaépítésnek három nagy hullámát különböztethetjük meg. A késő 18. században épültek az első nagyobb késő barokk, copf stílusú, klasszicizáló zsinagógák, mint például az óbudai első változata5 (1767), a tarcali (1779), a lovasberényi (1790), a bonyhádi (1795) és a mádi (1795), távol a nagyvárosok zajától, miután ekkor még hivatalosan zsidók nem lakhattak a szabad királyi városokban. Ám ezek a zsidók már részt vettek a kereskedelemben és az iparban, az óbudaiak a pesti Judenplatzot (ma Deák Ferenc tér) frekventálták, de csak amíg világos volt. Esténként a Pestet és Budát összekötő hajóhí- don visszacammogtak a lengyel stetlek körülményeit idéző, uradalmi fennhatóságú Óbuda zsidó utcáiba.

A második hullám a reformkorban jelentkezett. Ezek a főként klaszszicista stílusú zsinagógák már elhagyták a zárt zsidó udvart, és megjelentek az utcaképben, mint az óbudai második verziója (1820), a hunfalvi (Huncovce, Szlovákia, 1820, a folyóparton), az abonyi (1825), a várpalotai (1835), a bajai (1842) és a liptószentmiklósi első változata (1848). Ebbe a csoportba tartozott az első szabadkai zsinagóga is az Erdő utcában.

A harmadik magyarországi zsinagógaépítési hullám a kiegyezés után kezdődött, amikor nagy léptékű, kiemelt városi helyszíneken épültek a historizáló, főképp romantikus, keleties elemeket is felmutató zsidó imahelyek. A budapesti Dohány utcai zsinagóga ennek mintegy megelőlegezése tíz évvel korábbról. A nagy vidéki zsinagógák a félköríves romantikával indultak (Miskolc, Kazinczy utca, 1856–1863 Székesfehérvár, 1863; Temesvár, Óváros, 1863–1864; Kecskemét, 1864– 1871; Győr, 1868; Pécs, 1868–1869; Eszék, Felsőváros, 1869), majd fokozatosan felerősödött a keleties formavilág, különösen a belsőben (Szombathely, 1880; Újpest, 1885; Malacka, 1886; Fiume, 1895; Debrecen, neológ zsinagóga, 1896; Nagybecskerek, 1886; Nagyszombat, Status quo Ante, 1897). Ám 1900-ra már ez is lecsengett, és a késő eklektika hangján szólaltak meg az új zsinagógák, itt-ott szecessziós elemeket is elegyítve (Szolnok, 1898; Temesvár, Gyárváros, 1899; Szeged, nagyzsinagóga, 1901–1903; Zalaegerszeg, 1903; Eszék, Alsóváros, 1902).

A szabadkai új zsinagóga a harmadik hullámban, a század végén épült meg, azaz az 1900-as századfordulón, a szegedinek a visszhangjaként, eredeti verziójában még historizáló formanyelven. Építés közben azonban az alkotók formanyelvet váltanak, elhitették az építtető közösséggel, hogy a magyaros-szecessziós formanyelvű épület kevesebbe kerül majd, mint az eklektikus. Az építészeket természetesen a költségek kevésbé érdekelték. Számukra felcsillant a nagy lehetőség: megépíteni az első magyaros-szecessziós zsinagógát, aminek során számos stilisztikai-esztétikai és műszaki újítás kerül majd napvilágra. Talán ez a leginnovatívabb alkotásuk: az épület belső tere és a kupola szerkezete jóval meghaladja korát, már megvillan benne az előmodern gondolkodásmód.

A 20. század első évtizedének derekán letisztulnak a zsinagógák, és visszafogottan eklektizáló előmodern formákat öltenek (Makó, 1907; Újvidék, 1909; Budapest, Dózsa György út, 1909; Nyitra, 1911; Trencsén, 1912). A periférián még előfordulnak keleties stíluselemeket mutató zsinagógák egészen az első világháborúig (Ungvár, 1904–1910), főképp ortodox közösségek számára.

A Magyar Királyság területén Szabadkán épült fel az első jelentős szecessziós zsinagóga. Ez volt az egyik első szecessziós zsidó imahely egész Európában. Ehhez fogható építészettörténeti jelentőségű szecessziós zsinagóga csak a párizsi Agoudas Hakehilos zsinagóga a Rue Pavée-ban (1913–1914), melynek megalkotója Hector Guimard, a francia szecesszió vezető építésze. A világban viszonylag kevés szecesszi- ós zsinagóga épült, valószínűleg a stílus akkori újdonsága és lázadó szándéka miatt. A módos zsidók inkább a politikai status quót hűségesen megjelenítő, méltóságteljes és státusukat megerősítő historizmust részesítették előnyben imahelyeik esetében.

Stíluskérdés és nemzeti identitás

A 19. századi építészet alapkérdése a stílus volt, mint ahogy a huszadikban az alapvető társadalmi kérdés az identitás lett – nemzeti, vallási, nemi. A stílusviták akkor láttak napvilágot, amikor a stílus mint szerves és magától értetődő érték- és formarend fellazult. Az identitásról is akkor kezdtek el vitatkozni, amikor a modernizáció a hagyományos önazonosságot elkezdte aláásni. Az építészeti stílus problémája és az identitás kérdése összefüggenek: az emancipáció útjára lépett zsidóság önazonosságának az építészeti megfeleltetése a zsidóságon belül és kívül egyre vitatottabb kérdés lett.9 A félhivatalos, úgynevezett keleties vagy mór stílus jelentette a fősodrást a 19. század közepétől. Nem volt igazi stílus, mint ahogy a zsidó önazonosság sem volt megkérdőjelezhetetlen identitás. Inkább identitástöredékek füzére, ami mintegy megelőlegezte a keresztény, illetve a vallástalan társadalom 20. századi töredezett és komplex önazonosságát. Egyes zsidók izraelita vallású magyarnak tartották magukat, mások csak magyarnak, de voltak, akik megtartották a zsidó önazonosság egészét, a szónak nemcsak felekezeti, hanem etnikai értelmében is. A szabadkai zsinagóga építői az első koncepció mellett álltak ki, hiszen ez volt a legpraktikusabb, egyszerre fegyverezte le a hitközségen belüli ellenzőket és a befogadó társadalomnak a „magyar stílusban” kételkedő tagjait is, azaz Szabadka magyar, bunyevác (horvát) és szerb értelmiségét.

A szabadkai zsinagóga építői újoncok voltak a műfajban, szemben Baumhorn Lipóttal, aki gyakorlatilag az ország jelentősebb zsinagó- gaépítkezéseit megszerezte irodája számára. Jakab és Komor építé- szettörténetileg és -elméletileg igyekeztek felkészülni a Baumhornnal való megmérettetésre: „Ha a zsidó templom múltját kutatjuk, meggyőződhetünk róla, hogy építészeti stílusa mindenkor megegyezett az országban uralkodó építőízléssel.”11 Később kifejtette: „Modern és nemzeti szellemben kell templomot építenünk.” A budapesti hitközség új templomának tervei kapcsán Foerk és Schömer pályaművét elemezve megjegyezte: „Szemeimben különösen ajánlja ezt a tervet az a magyar zamat, amelyet ínyenc szemem a műből kiérez.”12 Néhány évvel később Jakab Dezső már nem az ínyenc szem gyönyörködtetőjé- nek nevezte a magyaros stílust, hanem kötelező érvényű irányelvnek: „Bűnt követ el az az építész, aki nem korának megfelelő stílusban tervez.”13 Ennek alapján írta később: „Magyar építőművészek akartunk maradni, és ha kellett, erőszakkal is ráoktrojáltuk megrendelőinkre ennek az irányzatnak követését.15 Már előzetesen a szabadkai zsinagó- gát magyaros stílusban terveztük és építettük fel – írta a továbbiakban Jakab Dezső a városháza kapcsán. [...] A város iparosait már akkor hozzászoktattuk, kioktattuk a nehéz és szokatlan magyaros formák kialakításához, tanítottuk őket, hogy kell a vasat, a fát, festést, kőfaragást akként csinálni, hogy felismerhető legyen bennök a székely és kalotaszegi magyar ornamentika eredete. Igyekeztünk a különben parasztos és naiv formákat szalonképessé tenni, vagyis olyanná, hogy úriemberek az ő megszokott régi formáikhoz hasonlóan jól érezzék magukat ezeknek láttára. Ne olvashassák rá a fokosízű és subaszagú jelzőket.”

A fenti idézetben feltűnik Jakab Dezső védekező pozíciója: a magyaros szecessziót a konzervatívok támadták olyannyira, hogy 1902-ben Wlassics Gyula báró, vallási és közoktatási miniszter kieszközölte e stílus tilalmát, legalábbis középületekre. A rendi társadalom csökevé- nyei plebejus/paraszti rebelliót véltek felfedezni benne. A konzervatív uralkodó osztály bosszantása viszont Monarchia-szerte terítéken volt. A feltörekvő középosztályok, beleértve a zsidó burzsoáziát is, a szecesszióval provokálta a grófok és püspökök világát. E célból Karl Wittgenstein zsidó születésű iparmágnás bőkezűen támogatta a bécsi Sezession épületét és benne Gustav Klimt Beethoven-frízét. Magyarországon erre még ráépült a népnemzeti gondolat is: a paraszti élet ünneplésével ingerelték a raccsoló arisztokrácia emelkedett világát.

Jakab Dezső és Komor Marcell – Lechner más követőihez hasonlóan – a népművészet felé fordultak. Hasonlóan járt el Bartók Béla is, aki azért, hogy a tiszta nemzeti kifejezést föllelje, elhagyta Magyarország szerinte sváb-zsidó városait17, és falun, „kedves parasztjai között” lelt tiszta forrásra. Ám míg a népi motívumok átültetése a komolyzenébe egyszerű és megszokott az európai zenetörténetben, ugyanez az építőművészetben igen nehezen valósítható meg. Középületeknél a nagyobb lépték és a reprezentációs igény megnehezíti a népi építészetben használatos építőanyagok és szerkezeti megoldások alkalmazását. Az építészek leggyakrabban a népművészettől pusztán a díszítést veszik át, és nemcsak a népi építészetből, hanem az anyagi kultúra más területeitől is, például a bútorból és az öltözetből. A népi dekorációt tehát elidegenítik természetes közegétől, és szabadon átértelmezik más anyagban, léptékben és építészeti-urbanisztikai kontextusban. Így az nem fejezi ki önmaga lényegét, hanem csak kitölti azt az űrt, amely az eklektika és a bécsi szecesszió formavilágának mellőzéséből adódik. A magyar szellem kincseinek ilyen szabad átlényegítése egyesekben antiszemitizmust ébresztett18, erről a zárószóban olvashatunk.

Felmerül a kérdés, hogy lehet ilyen körülmények között egy épületet magyarrá tenni? Mi is az a magyar, ami biztos kiindulópontul szolgálhat? E kérdések megválaszolása nem volt egyértelmű. A 19. század során ugyanis a magyarság, azaz a nemzet fogalma több átalakuláson ment keresztül. A korábbi rendi nemzet fogalmát felváltotta az etnikai-nyelvi nemzet fogalma, majd a reformkorban a kultúrnemzeti és a dualizmus korában az államnemzeti.19 Ezeket a változásokat követte le az építészet is.

A 18. század végén a csehországi születésű, németül író Johann Nepomuk Schauff 1790-ben magyar nemzeti oszloprendet tervezett, királyi és huszáremblémák felhasználásával.20 A műkedvelő Schauffnál tovább jutott az építész képzettségű, jókezű, művészlelkű Feszl Frigyes (Fritz Feßl), aki szintén magyar oszlopokat/oszloprendet rajzolt. Az ő elméleti törekvéseit részben siker koronázta. Fő művén, a pesti Vigadón megjelenik a vitézkötés – az épület egészét illetően viszont eléggé hasonlít a bécsi Palais Ferstel formavilágára, illetve belső részletei tekintetében a bécsi Arsenalra. A Dohány utcai zsinagóga frigyszekrényét és belső kifestését is ő tervezte, így immár izraelita imahely falain jelenik meg a nemzeti gondolat építészeti megnyilvá- nulása. A hitközségi elöljárók erre nem reagáltak – talán észre sem vették –, örültek, hogy Feszl kötélnek állt, miután az épület tervezőjé- vel, a bécsi Ludwig Försterrel megharagudtak egymásra a tiszteletdíj kiszabásával kapcsolatban.

A nemzeti eszme építészeti megvalósítását a 19. században már a politika is kezdeményezte. Széchenyi ekképp fogalmazott: ,,Magyarország építményeire kizárólag se éjszaki, se déli minta nem tökéletes, s ekképp, valamint a magyar nemzetnek eredeti képe s éghajlatának, ha nem is szembeszökőleg, de mégis különös sajátsága van, úgy architektúrájának is önállásunak (kiemelés tőlem – K. R.) szükség lennie, s ekképp építményeinek is okvetlen különös ábrázattal (kiemelés tőlem – K. R.) kell bírniok, s ez se muszka, se olasz, se germán nem lehet, de Magyarország eredetét, visszaemlékezetét, jövendőjét és éghajlatát, szóval mind költői, mind prózai körülményeit filozófiai mérlegre vetve, elkerülhetetlen gót tekintetűnek, a 19. század finomabb s szaporodott szükségeihez szabott szkíta szelleműnek (kiemelés tőlem – K. R.) kell lennie.”

A gótikára mint magyar nemzeti építészetre jó vevők voltak a sváb-magyar építészek, Hild, Feszl, Ybl, Pollack, Steindl meg Kauser, hiszen a gótika német nemzeti építészetként is szerepelt, azaz nem lépett ki az európai fősodrásból. A szkítákkal vagy szittyákkal már ilyen szempontból nehézségek mutatkoztak, ezek iránt az említett urak kevésbé lelkesedtek. Utóbb az orientalizmus utolsó, lechneri szakaszában terjedt némileg a szkíta gondolat Huszka Jenő publikációi nyomán. Ekkorra már a Széchenyi által említett „önállású” kibontakozó korai modernizmus – a nemzeti mint modern és a modern mint nemzeti – szintén elfogadhatóvá vált.

Lechner ödön, a magyar építészettörténet egyik legszerethetőbb figurája volt az első, akinek sikerült olyan formavilágot létrehoznia, melyre egy kis empátiával és enyhén hunyorítva rá lehetett mondani, hogy magyar, vagy legalábbis magyaros, bár a bécsi Otto Wagnernak inkább a cigányok jutottak az eszébe az Iparművészeti Múzeum kapcsán.22 És noha a magyar építészet atyjaként tiszteli az utókor, Lechner nem vette túl komolyan a tiszta kútfőből merítést – legyen az magyar vagy bármi más –, nem tanulmányozta a népi építészetet, mint számos követője. Lechner tudatosan elegyített, mintaképéül a 16. századi francia kastélyépítészet szolgált, melyben szabadon keveredett a gótika és a reneszánsz. Ez a liberális, befogadó nacionalizmusra rímelt, ami érthető egy kétnyelvű családban. Lechner legitimálta az elegyítést, amit majd egy generációval később más politikai megfontolásokból mereven elutasítanak.

A zsidók számára az elegyítés és keveredés alapvető tapasztalat volt, hiszen Jeruzsálem lerombolásától, 70-től főképp kisebbségként éltek más és más országban23, más és más nyelveket beszéltek, és elegyítették azokat saját hagyományaikkal. A legjobb példa erre az askenázi zsidó kultúra gerince, a jiddis nyelv, mely a középkori né- meten (Althochdeutsch) alapulva hozzáidomult a zsidó mentalitáshoz – megszüntették a német nyelv „rémét”, a der-die-das-t és más, szá- mukra nem rokonszenves elemet, felszippantottak számos szláv szót a „letelepedési területen”.24 A zsidók számára a nyelv, a szókinccsel és a szintaxissal való játék is az elegyítésen, két- és többértelműségen alapult, amit nagy örömmel ültettek át az építészetbe a szecesszió korában.

A fiatal zsidó építészek Mekkájává vált Lechner ödön műhelye.26 Jakab Dezső és Komor Marcell, a szabadkai zsinagóga építészei is Lechner-tanítványok voltak, tőle vették át a tekergő homlokzati téglacsíkot, a népies kerámiadíszeket és még sok mást, ami részben valóban magyar, illetve magyaros volt.

A szabadkai zsinagóga magyarsága a külsőn

A zsinagóga magyarsága a népnemzeti koncepción alapul, mely szerint a magyar nép kultúrája a tiszta kútfő, nem pedig a német-zsidó városi polgárság, mint azt a fiatal Bartók kapcsán láthattuk, vagy akár a többnyelvű nemesség. Ebbe a koncepcióba belefért a helyi zsidósá- got kiszorítók bosszantása is, azaz a konzervatív katolikus magyar középosztályé, a fokozatosan (pán)szláv identitás felé hajló katolikus bunyevácoké és a görögkeleti szerb lakosságé – az utóbbival a zsidóság mint jelentős kereskedői réteg rivalizált is. A zsidóság a magyar ajkú keresztény értelmiségnek is vetélytársává vált, különösen az újságírásban. A szerb és a magyar antiszemitizmus a klasszikus középosztály zsidóellenessége volt legfőképpen, a bunyevácok antiszemitizmusa viszont a klasszikus vallási zsidóellenességen alapult, mely szerint a zsidók „istengyilkosok”. Ugyanakkor a népnemzeti szecesszióval a zsidók összekacsintottak a napi politikával, a Nemzeti Párttal, kiemelve magyarságukat, ami persze korántsem volt olyan egyszerű és egyértelmű, mint azt sokan gondolni vélték: helyet kaptak benne nem magyar elemek is. Mint hamarosan látni fogjuk, a zsinagóga magyaros formavilága mellett más üzenetek is szóhoz jutottak.

A szabadkai magyar szecesszió tíz évében bonyolult kommunikáció alakult ki, melyben a küldő a magyar népművészet – textília, fafaragás, népi építészet –, a címzett pedig a zsinagóga, annak tömegképétől egészen a legapróbb részletekig. Utóbb a kommunikáció megfordult, és a zsinagóga formavilága megjelent a magyar polgári házakon is.

E kommunikáció a magyar népművészeti hagyomány megjelené- sét eredményezte a szabadkai zsinagóga külsejének formavilágában, négy fő szinten:

Tömegkompozíció, a tömegek formája és kapcsolódása – népművészeti motívumok három dimenzióban
Az egész épület alakjában, körvonalában, az építészeti tömegek formájában, azok záródásában és a tömegek kapcsolatában a zsinagóga külsején a népművészeti hatás messziről feltűnik. Az alapjából bizánci tömegkompozícióra28 magyar/magyaros „réteg” került. Ám ha a szemlélő jobban elmerül, akkor láthatja, hogy nem csak népies formák uralják az épületet. Az építészek a népies textilmintával végződő dobon nyugvó központi kupolában két emblematikus történelmi épület kupoláját rejtették el.29 A kupola színes, mázas cseréppel fedett alsó része a firenzei Santa Maria del Fiore-székesegyház kupoláját idézi, nemcsak nyolcszögalaprajza tekintetében, hanem ívelt vonalú nézetével is. Az említett firenzei kupola a „reneszánsz áttörés”, az újkor hajnalának jelképe (1420–1436).30 Az emancipált zsidóság szí- vesen azonosította magát a reneszánsz jelképeivel a „sötét középkor” után, ezt számos neoreneszánsz zsidó palota igazolja Európa-szerte. E kupola Szabadka városképében hasonlóan kiemelkedő szerepet tölt be, mint az említett székesegyház Firenzében.

Erre a firenzei idézetre kerül rá megnövelt lanterna formájában a rézbádoggal fedett felső kupola, mely kis lanternájával együtt a velencei Szent Márk-szé- kesegyház öt bizánci kupolájának kontúrját idézi. Bizáncnak és ezen belül Velencének a felidézése, mely Bizánc kapcsolattartója volt a középkori Európában egészen Konstantinápoly török megszállásának koráig, szintén üzenet: a Nyugat-római Birodalom bukásával a Szentföld bizánci fennhatóság alá került, azé a birodalomé lett, melynek uralma során sokkal enyhébb volt a zsidóellenesség, mint a római korban32, és melynek keleti kötődése rímelt a 19. századi orientalizmusra.33 Érdekes módon a két olasz előkép egymásra állítása egyben matyó mintára is emlékeztet. Ez a kétértelműség – zsidó szójáték, mely érthető így is és úgyis – építészeti megfeleltetése. A fenti, építészettörténeti gyöngyszemek felidézésén túl a szabadkai zsinagógán sokkal póribb elemeket is láthatók. Álkereszthajóinak középrizalitjai mind a négy homlokzaton a magyar falusi házak hullámzó parasztbarokk oromzatait idézik. Ezekkel kapcsolódik Szabadka város-szövetéhez, azaz társadalmilag asszimilálódik, a kupolák viszont a kiemelkedést, helykijelölést, politikai beérkezettséget jelképezik.
Az egyes tömegek széleinek kiképzése, lefedése – három dimenzióban Az építészeti tömegek részleteiben szintén megjelenik a népies díszí- tés, mint a már említett, dobot lezáró pártázat, mely a déli, északi, keleti és a nyugati oldalon a lineáris folklórdíszítés elvét követi, a nyolcszög többi négy oldalán viszont középpontból bontakozik ki, cserepes virág módjára. A sajátságos lechneri, népművészetből kölcsönzött hullámos vonal az előcsarnok pártázatán is megjelenik, illetve a női bejáratok párkányán és bádogtetejének alakján, illetve az álkereszthajók oromzatain és az ezeket a tornyokkal összekötő szegmensíven is.
Az eredeti, inkább historikus stílusú tervektől a megvalósult épü- let leginkább a háromdimenziós elemek tekintetében és a tömegek éleinek/széleinek kiképzésében tér el. Más szóval, ezek szolgáltatják a zsinagóga külsejének magyarnak értelmezhető összetevőit.
A tömegek falsíkjának középső részein található nyílások (ablakok, vakablakok, ajtók) kiképzése (alakja és keretezése), egymás közötti kapcsolata és egyéb felülettagoló elemek

A falsíkok belső részein található folklórdíszítés már kétdimenzi- ós, hiszen a szecesszió egyik legfőbb ismérve a historizmus drámai falplasztikájának mellőzése és a sík díszítmény bevezetése. Kétdimenziós az oromzatok hullámos vonalát hangsúlyozó szalagdísz, melynek közepén növényzetet idéző kerámiabetétek találhatók homlokzati tégla keretezéssel. Hasonló félköríves keretezés ékesíti a nagy rózsaablakokat az álkereszthajók homlokzatán és az oldalhomlokzati ablakok körül. Az egész épület külsején végigfut egy kettős téglacsík, mely a hagyományos osztópárkányt váltja le és jelöli ki a női karzat helyét a homlokzaton. A talajszinttől két méterig csak nyerstéglaburkolatot látunk, feljebb megjelenik a vakolat, melyet a csíkokban jelentkező nyerstégla tagol, illetve hangsúlyozza a tömegek sarkait.

A zsinagóga ablakai az északi, keleti, déli és nyugati homlokzaton négy csoportba sorolhatók: kerek vagy ökörszem ablakok; rózsaablakok; félköríves ablakok; hosszúkás, félköríves záródású ablakok. Számuk és elosztásuk sem homlokzatonként, sem összesen nem követi a hagyományokat, miszerint tizenkét ablakot feleltetnek meg a tizenkét zsidó törzsnek.
A legnagyobbak a négy homlokzat közepén a karzat magassá- gában elhelyezkedő rózsaablakok, melyek osztása népies mintára emlékeztet. Fölöttük találhatók a legkisebb ablakok, oldalanként három-három ökörszem, melyek közül a középső nagyobb. Az ökörszemekben kovácsoltvas hatágú csillag található. A félköríves ablakok megtalálhatók mind a földszinten, mind pedig a karzaton – ez utóbbiak nagyobbak. A tornyokon találhatóak a hosszúkás ablakok, felettük pedig a vak ökörszemek, feltehetően ezek némelyikében kaptak volna helyet az órák, melyek elmaradtak.
Felületek – díszített és sima részek részaránya, csoportosítása, a díszítés fajtája és anyaga, motívumok

A szegedi zsinagógával összevetve a szabadkainak a homlokzata sokkal több dísztelen vakolt részt tartalmaz, ami magyarázható az ötször szerényebb költségvetéssel, de értelmezhető építészettörté- neti változásokkal is. A szegedi zsinagóga alkotójának, Baumhorn Lipótnak az életművét vizsgálva feltűnik, hogy a „szegedi pompa” után ő is visszavonul, és beéri korábbi téglacsíkos formanyelvével, ezt az újvidéki zsinagóga példája igazolja (1906).34 Ezen az épületen a sima vakolat és a díszített, illetve nyerstéglafelületek aránya egyértelműen a fehér vakolat javára tolódik el. Más szóval Jakab Dezső és Komor Marcell épülete modernebb, még ha kényszerből is. A modernitás megmutatkozik a sík dísztelen felület keretezé- sében is, ami a korabeli bécsi szecessziónál is jelen van, és iszlám építészeti gyökerekre vezethető vissza.
A szegedi zsinagógával összevetve a szabadkainak a homlokzata sokkal több dísztelen vakolt részt tartalmaz, ami magyarázható az ötször szerényebb költségvetéssel, de értelmezhető építészettörté- neti változásokkal is. A szegedi zsinagóga alkotójának, Baumhorn Lipótnak az életművét vizsgálva feltűnik, hogy a „szegedi pompa” után ő is visszavonul, és beéri korábbi téglacsíkos formanyelvével, ezt az újvidéki zsinagóga példája igazolja (1906).34 Ezen az épületen a sima vakolat és a díszített, illetve nyerstéglafelületek aránya egyértelműen a fehér vakolat javára tolódik el. Más szóval Jakab Dezső és Komor Marcell épülete modernebb, még ha kényszerből is. A modernitás megmutatkozik a sík dísztelen felület keretezé- sében is, ami a korabeli bécsi szecessziónál is jelen van, és iszlám építészeti gyökerekre vezethető vissza.
A hullámos végződésű oromzatok két szélső téglacsíkja által közrefogott kerámiadísz egyértelműen népi textilmintára utal, úgyszintén a rózsaablakokat keretezők, illetve a keleti és a nyugati középrizalitot a tornyocskákkal összekötő hullámos szegmensívek díszítése. A negyed kör alaprajzú női bejáratokat lezáró párkány szintén értelmezhető román kori díszítésként, illetve népművészeti elemként.
Az épület legdíszesebb eleme a nyugati középrizalitból előreugró narthex (előcsarnok). Két sarkát felfelé elvékonyodó pillérek övezik, melyekkel az építészek a Salamon Temploma előtt álló két pillérre, a Jákhinra és a Boázra utalnak. A narthex a férfiak bejárata három kétszárnyú ajtóval, melyek mély bélletbe húzódnak vissza az építési vonaltól. A középső bejárat valamivel szélesebb és magasabb, mé- lyebb béllettel – ez az épület főtengelyében található. A béllet nyers kerámiaelemekből készült, kidomborodó matyó mintával díszítve. Az építészek eredetileg mázas kerámiát szerettek volna, de erre nem jutott pénz. A három félköríves bejárat fölött nyerstéglával keretezett kerámiabetétekben mákvirágdíszítés, mely a mindennapi gondok feledésére utal. A narthex matyó mintára emlékeztető hullámos formával zárul; felette feltűnik a középrizalit rózsaablaka és fölötte az oromzaton három ökörszem Dávid-csillaggal és legfelül a mózesi kőtáblák, zöld, magyaros szecessziós keretben.

A belső magyar(os) formavilága: ornamens és tektonika – a felületi díszítés elhelyezése

Miközben a szabadkai zsinagóga külső tömegkompozíciója teljesen megfelel a bizánci templom típusú zsinagógák sémájának – egy hangsúlyos központi kupola, melyet négy kicsi vesz körül –, a belső teljesen egyedülálló, mind terében és szerkezetében, mind pedig felületeiben, kifestésében.

Az imatér négyzet alaprajzú, 25×25 méter, nem tagolódik fő- és mellékhajókra, mint a legtöbb korabeli zsinagóga- vagy katolikustemplom-térben. Az egységes, sátorszerű belsőt csak négy, gipsszel burkolt acéloszloppár tagolja, melyek a karzat födémét és a tetőszerkezetet tartják. Ehhez a négyzet alaprajzú térhez kapcsolódik a narthex, a férfiak előtere, a nők lépcsőházai, illetve a keleti oldalon a rabbi- és a kántorszoba. A narthex és a férfiak előtere együttvéve szintén egy négyzetet alkot, hasonlóan a keleti oldalon a bima és az előbb emlí- tett helyiségekhez. A négyzet/kocka szimbolika visszavezet Salamon Templomához.

A belső kifestése teljességében a magyar népművészet világa, de ezen belül megkülönböztethető a díszítés típusa és elhelyezése. Ez alól csak a frigyszekrény díszítése kivétel, ezen megjelennek ősi keleti elemek is, mivel ez az az elem, mely a Szentek Szentjére utal Salamon Templomában.

A falfestés/díszítés függ a felülettől, melyre felvitték, és alapvetően két csoportba osztható a szabadkai zsinagóga belsejében: sima felü- letre – falra, illetve sík födémre felvitt díszítés (1) és ívelt felületeket borító ornamentika (2). Az első megfelel a magyar szecesszióban megszokott sík díszítés hagyományának, azaz a „magyar(os)ság” nemigen jut túl a díszítés szintjén, mint például a szabadkai városháza eseté- ben, melynek eredetileg neobarokk volt a díszítése. Többé-kevésbé az osztrák szecesszióra is inkább a színes sík díszítmény a jellemző – gondoljunk csak Otto Wagner bécsi Majolika Házára –, mintsem a 19. századi szerkezetek meghaladása, ahogy az a belga szecesszió (art nouveau) esetében tapasztalható.

A sík felületre felvitt ornamentika a földszint falait és mennyezeteit borítja. Egyrészt lineáris jellegű, párhuzamosan a fal-födém alkotta éllel, másrész a födémszakaszok – gerendától gerendáig – felületének közepén található. A harmadik, szintén lineáris ornamens a nyílásokat keretezi. A negyedik típus vonal mentén felvitt hullámos díszítés növényformákkal, ez a karzat mellvédjét ékesíti. Ez összefüggésbe hozható a népi abroszok horgolt szélével, mintha a mellvéd egy lelógó abrosz lenne.

A belső ívelt felületeire felvitt folklór elemek túllépnek a Monarchia szecessziós mozgalmain, és a burkolatot meghaladva térbeli jelenséggé válnak. Más szóval, a népi ornamens egy része nem felületkitöltő, hanem felület- és szerkezetképző: az ornamens visszahat a szerkezetre és a térre. Egyedülálló továbbá, ahogyan az épület meghaladja az épí- tészettörténeti formákat – boltozatot, csegelyt –, és egy teljesen sajátos alakú térlefedő szerkezetet jelenít meg az imatérben, mely nem más, mint a kétdimenziós magyar népművészeti minta három dimenzióba emelése. Ez nem a fedélszékre függesztett szerkezet, hanem önhordó, három-négy centiméter vastag, héjszerű lemez, melyet a túloldalról bordák erősítenek, és statikailag nem számít héjszerkezetnek.

Az ívelt felületre felvitt népies díszítést a hagyományos csegelynek és kupolának megfelelő szerkezeti/térformáló elemeken mutatom be. A csegely biztosította a templomok és mecsetek esetében az átmenetet a négyzet és a kör alaprajzú elemek között, azáltal, hogy körháromszög alakja lent a négyszögletes, fent a körkörös formához kapcsolódott. Jakab Dezső és Komor Marcell a kupolájukat nem négyszögre állították, hanem egyenlőtlen oldalú nyolcszögre – emlékezzünk a négy pár acélpillérre –, miáltal hagyományos csegely nem jöhetett számításba. Ehelyett „szferikus trapézt” hoztak létre, mely ugyanakkor hasonlított a keresztboltozatos templomok oltár mögötti, trapéz alaprajzú boltmezőire. E trapéz azonban nem teljesen szferikus, hanem a népies minta térbeemelését képezi. A díszítés többféleképpen jelenik meg: a héjszerű szerkezet élein, hangsúlyozva a szerkezetet, a túloldalon található bordát; az élektől függetlenül a „boltmező” statikailag alá- rendelt részein; és végül a tartó acélszerkezeten.

A kupolán hasonló elvet követve helyezték el a díszítést: egyrészt az éleket hangsúlyozandó, központból (virágcserépből) kiinduló matyó mintákat állítottak egymás fölé lineárisan; másrészt szintén középpontból kiinduló matyóminta-sor került az ablakok köré, és végül a mezők közepén hasonló minták találhatók.

Zárószó: Magyar-e a magyar szecesszió?

Művelői teljesen magyarnak tartották – függetlenül attól, hogy nem részletezték, milyen nemzetkoncepció alapján –, sokan viszont zsidósnak vagy zsidónak a főképp izraelita Lechner-tanítványok építészeti nyelvét. A bírálók sorában a leghangosabb Kismarthy Lechner Jenő volt, Lechner ödön unokaöccse, aki elsőnek fogalmazta meg ezt a vá- dat 1906-ban, azaz, hogy a Lechner-tanítványok formavilága valójá- ban zsidós. E kijelentés nagy felhördülést okozott38, mert szembement a Monarchia toleráns, „politikailag korrekt” világával.

A „békeidők” után viszont ez átértékelődött határon innen és túl. Ekkor már nem a keresztény és az izraelita magyar építészek közötti rivalizálás és torzsalkodás foglalkoztatta a közvéleményt, hanem az országhatárok átrajzolása, milliók kisebbségi sorsba süllyedése, elnyomása, be- és kitelepítések, Közép-Európa összezsugorítása, a láthatá- ron felcsillanó újabb konfrontáció, egy második világháború réme.

Trianon után az anyaországban a hivatalos építészet, az egész társadalomhoz hasonlóan, konzervatív fordulatot vett, a „dicső múlt” felértékelődött, a felzárkózás igénye lecsökkent, a modernizmust mellőzték. Érdekes módon a győztes hatalmak által létrehozott (pán)szláv minibirodalmak, Csehszlovákia és Jugoszlávia vezető politikusai sem kedvelték a modernizmust – az előbbi nemzeti építészeti nyelvvel, rondo-kubizmussal próbálkozott, az utóbbi bizantinizmussal, azaz épp- úgy a múltba fordultak, mint a vesztes, királytalan Magyar Királyság. Az 1920-as évek végére az inga elindult visszafelé, magánépítkezések esetében meghonosodott a modernizmus.

Az elcsatolt területeken az új hatalmaknak a magyar(os) szecesszió szálka volt a szemében, nemcsak a magyar formakincs miatt, hanem azért is, mert a zsidók magyarbarát pártállását jelenítették meg, azon csoportét, mely révén létrejött a magyar ajkú többség a Magyar Királyságban a 19. század folyamán. Ekkor festették át a szabadkai zsinagóga eredetileg zöld színű, azaz „magyar” homlokzatát drappra, és ekkor kenték le a magyaros mintát a frigyszekrény feletti födémszakaszon „semleges” szőnyegmintával, ami az odalátogató Jakab Dezsőt nagyon zavarta.

A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság idején és főképp a holokauszt után a titói Jugoszláviában a szabadkai szecessziós épületek zsidósága a helyiek tudatában fokozatosan lekopott, a zsinagóga és a városháza maradtak magyarok – újbizánci szempontból a magyar és a magyar zsidó alig különböztek, mindkettő Közép-Európa szülötte. Nem véletlen, hogy Radivoj Lungulov (1894–1942?) szerb érzelmű tanító és újságszerkesztő antiszemita kirohanásaiban közös nevezőre hozta a magyarokat és a magyar zsidókat a judeo-magyarok (јудео-Мађари) jelzővel, ami nagyjából azonos a „nép ellensége” fogalommal.

A politikai kontextus megváltozásával, különösen a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság bukása után, a zsinagóga és a városháza, illetve palicsi testvéreik üzenete is megváltozott: ezek az épületek immár nem a késő dualizmus kori magyar izraeliták és nemzeti párti megbízóik (túl)buzgóságát jelenítették meg, hanem a békeidőket, a Monarchiát. Nyomatékosítják Szabadka középeurópai múltját, mely a lakosság vegyes voltától eltekintve a magyar kultúrához kötődött. A szabadkai zsinagóga magyar, a szó befogadó, nem pedig kirekesztő értelmében, azaz azt a nemzetkoncepciót jelenítette meg, mely létrehozta a dualizmus idejében az „aranykort”, felcsillantva a reményt, hogy Szabadka és Bács megye a „boldogabb Európához” felzárkózzék. Így a szabadkai zsinagóga, zsidó és magyar rétegeivel, a régió sajátosságait meghaladó, összeurópai műemlék, mely a történelem viharaiban egy kulturális nagyhatalomból, az Osztrák–Magyar Monarchiából két kis ország határára sodródott. A 21. században azonban a World Monument Fund kezdeményezésére a két „kis ország” jelentős anyagi és szakmai erőfeszítéssel pompásan felújította e csodás műemléket.

Jegyzetek

A lerombolt marcali zsinagóga, melyet szintén Jakab Dezső és Komor Marcell terveztek, és az aszódi szintén magyarnak számított, mint ahogy a nagyszöllősi is (ma Vinogradov), melyet a Szovjetunió korában átalakítottak. Az aszódi és a kunszentmártoni zsinagógák formavilágában is felfedezhetők magyar népművészeti elemek.
Ez nem jelenti azt, hogy minden askenázi, szó szerint német zsidó, német területről jött volna. Bevándorlás történt keletről és délről is.
Érdekes megjegyezni, hogy Nagybányai Horthy Miklós, a Magyar Királyság kormányzója nem javasolta a zsidóság azonnali megsemmisítését Teleki Pál miniszterelnöknek írt és azóta elhíresült levelében. Horthy attól tartott, hogy a zsidóság nélkül, elsősorban a fővárosira gondolt, az ország gazdaságilag összeomolhatna.
Az első aranykor. Az Osztrák–Magyar Monarchia festészete és a Műcsarnok, 2016. 11. 22. – 2017. 03. 12.
Lásd Klein Rudolf–Nagy Gergely Domonkos: The synagogue in Óbuda – an architectural witness to the Jewish religious reform. In Brämer, Przystawik und Thies (ed.): Reform Judaism and Architecture, Imhof-Verlag, Petersberg, 2016. 91–110.
Lásd Klein Rudolf: A Szabadkai Zsinagóga – A zsidó közösség, az építés, a város és kultúrtörténeti jelentőség. Scribarum [Szabadka], 2015. 14. és 37.
Lásd Rudolf, Klein: The Great Synagogue of Budapest. Budapest, 2008, Terc Publishers.
A 10–20 stiláris lemaradással fejezték ki a konzervatív zsidók a kulturális identitásukat.
Vö. Haber Samu: A budapesti hitközség templomtervei. Egyenlőség, 1899. március 12.; Komor Marcell: A lipótvárosi templom tervei. Egyenlőség, 1899. március 19.; Meller Simon: A budapesti új zsidó templom. IMIT Évkönyv. Budapest, 1900. 28.
Később a városháza kapcsán a magyarság (túl)hangsúlyozásából botrány is lett, a vezetőség összeütközésbe került a szláv, bunyevác és szerb kö- rökkel. Kiszivárgott információk szerint a kisebbségiek soraiból kikerülő tüntetők arra készültek az ünnepélyes átadás alkalmával, hogy Jakab Dezsőt megdobálják záptojással és rothadt paradicsommal. Ezekből még a haza izraelita hadügyminisztere, Hazai Samu báró is kapott, és az egybegyűlt polgármesterek is 1912-ben.
Komor Marcell: A lipótvárosi templom tervei. Egyenlőség. 1899. március 19. 5.
I. m., uo.
Jakab Dezső: Tervezők a városházáról. A városháza felavatásának ünnepére. I. m.
Ez a megfogalmazás cseles: burkoltan azt sugallja, hogy ők már magyar építőművészek voltak – ezt sokan elvitatták, hiszen ez az első magyaros szecessziós épületük. A szentesi Petőfi Szálló és Vigadó (pályázat 1896, kivitelezés 1897–1899), melyet Komor Marcell jegyzett elsősorban, lechneri stílusgyakorlatnak tekinthető a szegedi zsinagógaterv és a szabadkai megvalósult zsinagóga előtt. A szegedi zsinagógaterv új lapot nyitott volna a magyar építészet történetében, de nem nyerték meg.
Itt a kornak megfelelő nemzeti retorikán túl – ne feledjük, zsidó művé- szekről van szó – a korszerűség is lényeges, mely a népies stílusban öltött testet. Ennek legékesebb bizonyítéka az a tény, hogy az első világháború után – nem lankadó nemzeti érzések közepette – Jakab és Komor hátat
ordított korábbi stílusának, mely ekkor már nem jelképezte a modernitást, és újfajta historizáló formanyelvet alkalmazott. I. m., uo.
16 I. m., uo.
Bartók így írt 1905-ben: „Csak akkor keletkezhetik igazi magyar zene, ha lesz valódi magyar úri osztály. Éppen azért Budapest közönségével nem lehet semmit sem kezdeni. Ide gyűlt mindenféle szedett-vedett sehonnai német, zsidó népség; nagyrészt ezek Budapest lakói. Nemzeti irányú nevelésükre kár időt pocsékolni. Neveljük inkább a (magyar) vidéket.” In Bartók Béla: Levél Jurkovics Irmyhez. Párizs, 1905. augusztus 15. In Laczkó S. szerk.: Nietzsche-Tár. Veszprém, 1996. 131.
Lásd Rudolf Klein: Secession: un goût juif? – Art Nouveau Buildings and the Jews in some Habsburg Lands, Jewish Studies at the CEU V, 2005–2007, 2009. 91–124.
Lásd Gyáni Gábor: Nemzetelméletek és a történetírás – 19. Nemzet és mű- vészet. Kép és önkép. A katalógust szerk. Király Erzsébet–Róka Enikő– Veszprémi Nóra. Budapest, 2010, Magyar Nemzeti Galéria, 11–27., idézve: Pilkhoffer Mónika, Nemzeti stílustörekvések a 19. századi magyar építé- szetben. In András Csaba–Fenyő Dániel szerk.: Alumni Nova 1. Pécsi Tudományegyetem BTK Kerényi Károly Szakkollégium. Pécs, 2018. 123–135.
Lásd Pirkhoffer Mónika, i. m., uo.
Széchenyi István: Buda-pesti por és sár. Sajtó alá rendezte Fenyő Ervin. Budapest, 1995, Balassi, 118.
A „cigánycsászár palotája” megjelölést használta, ami a Jókai- és Johann Strauss-féle Cigánybáró korában még mentes volt a rasszista
felhangoktól.
Sőt, az ókori Izrael fennállása során is létezett zsidó diaszpóra a környező birodalmakban, ez szintén hozzájárult a zsidóság kulturális nyitottságához.
A letelepülési terület (Черта́ осе́длости) orosz cári fennhatóság alatti, a császárság keletibb részeiről leválasztott terület, ahol 1791 és 1917 között a zsidók élhettek a görögkeleti vagy katolikus többségi lakosság között: a mai Ukrajna nagy része, Fehéroroszország, Litvánia, Moldova, KeletLettország, Kelet Lengyelország és Nyugat-Oroszország.
Lásd Rudolf Klein: Jüdische Denkweise, Erfahrung und Verhaltensweise in der Architektur in der Spät- und Nachmodernen Zeit. In (eds.): Szentesi Edit Mentényi Klára–Simon Anna: Kő kövön [Stein auf Stein] ‒ Dávid Ferenc 73. születésnapjára [Festschrift für Ferenc Dávid]. 2. köt. Budapest, 2013, Vince Kiadó, 527–552.
Lajta Béla, Jakab Dezső, Komor Marcell, Bálint és Jámbor, Vágó testvérek, Löffler testvérek, Jánszki és Szivessy, Vidor Emil, Kőrössy Albert, Baumgarten Sándor stb.
A bunyevácok nem voltak vevők a szecesszióra, inkább a neobarokk volt a földbirtokosok kedvence, a vajdasági szerb polgárság Lechner- és Lajta-recepciója viszont részben pozitív volt. Leovits Simon [Шиме Леовић] palotáját és síremlékét a szabadkai Szerb temetőben Lechner ödön tervezte, a híres karlócai gimnáziumot [Сремски Карловци, ma Szerbia] úgyszintén – ez utóbbiban a magyar szecessziót Lechner a pravoszláv templomok építészeti hagyományával elegyítette igen elegánsan. Lajta Béla szerb nemzetiségű megrendelője, Szlávnics Krszta [Крста Славнић] volt Zentán. Lásd Csáki Tamás, Lajta Béla és Zenta. In Helyismereti Almanach: A Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Körének Évkönyve 7. 83–123., 41. (2012), illetve Csáki Tamás–Kovács Nándor szerk.: Lajta Béla újra Zentán – Bela Lajta ponovo u Senti. Budapest Főváros Levéltárának kiállítása – izložba Arhiva Budimpešte. Zenta, Szerbia, 2012, Thurzó Lajos Művelődési-Oktatási Központ, 32.
Ez az egyik, a bizánci pentyrigion kompozíciós sémát leghűségesebben kö- vető magyar zsinagóga, a hatalmas központi kupolával és az azt kiemelő négy kisebb sarkival. Lásd Rudolf Klein: Nineteenth Century Synagogue Typology in Historic Hungary, Jewish Architecture in Europe. Proceedings of the International Congress in Braunschweig 8th–11th October 2007; Schriftenreihe der Bet Tfila-Forschungsstelle für jüdische Architektur in Europa. Band 1. 117–130.
Erre semmi utalás nincs, de a formai analógiák maguk helyett beszélnek.
Már az 1360-as években Andrea di Bonaiuto kupolát festett, de Filippo Brunelleschi megjelenéséig nem volt, aki megépítse. Emellett ő a perspektivikus ábrázolás megteremtője, amivel a nyugati festészet „lekörözte” a többi civilizáció ábrázolási technikáját.
Eredetileg cink volt, csak a második felújítás során rézre cserélték.
Lásd Elisheva Revel-Neher: The Image of the Jew in Byzantine Art. Oxford and New York, 1992, idézte Emma Maayan-Fanar, Silenus among the Jews? Anti-Jewish polemics in ninth-century Byzantine marginal psalters. https://www.researchgate.net/publication/303521159_Silenus_among_the_Jews_Anti-Jewish_polemics_in_ninth-century_Byzantine_marginal_psalters (2020.07.16).
Az orientalizáló épületek az arab építészet elemei mellett gyakran alkalmaztak bizánci elemeket is, mint pl. a Pesti Vigadó vagy a bécsi Palais Ferstel. https://www.researchgate.net/publication/303521159_Silenus_ among_the_Jews_Anti-Jewish_polemics_in_ninth-century_Byzantine_ marginal_psalters
Lásd Oszkó Ágnes Ivett: Beszédes épületornamentika Baumhorn Lipót szegedi zsinagógájában. Egy doktori értekezés margójára. Magyar Épí- tőművészet 2019. 6. sz., Utóirat, 73–80. Illetve Oszkó, Ágnes Ivett: The Works of Budapest Architects Lipót Baumhorn and Károly Kovács in Novi Sad at the Turn of the Century. In RIHA Journal 0181, 10. November 2017. (Journal of the International Association of Research Institutes in the History of Art). http://www.riha-journal.org/articles/2017/0181-oszko
Lásd Rudolf Klein: Oriental-Style Synagogues in Austria-Hungary: Philosophy and Historical Significance. Ars Judaica. Volume 2. 2006. 117–134.
Lásd Rudolf Klein: Synagogues in Hungary 1782–1918 – Genealogy, Typology and Architectural Significance. Budapest, 2017, Terc Publishers, 349–420.
Victor Horta épületein a szecesszió a növényi díszítésen túl új, látható fémszerkezetként jelenik meg a homlokzaton, illetve a lépcsőházak tartószerkezetében, sajátságos teret hozva létre.
Lásd Klein Rudolf: A szecesszió: zsidó(s) stílus? – A szecessziós építészet és a zsidóság kapcsolata a Monarchiában. Múlt és Jövő, 2008. 6. sz. 4–32.
Jakab Dezső: A templomról. Szombat. Szabadka, 1925. december 8. 28.
Dušan Jelić: Kratak pregled istorije subotičkih Jevreja i njihovog doprinosa razvoju grada. Zbornik 5, Studije, arhivska i memoarska grada o istoriji subotičkih Jevreja. Beograd, 1987, Jevrejski istorijski muzej, 29.