Magyarország Kormánya 2014-et – a magyarországi zsidóság koncentrációs táborokba hurcolásának 70. évfordulóját – Holokauszt Emlékévvé nyilvánította. Döntése során az a meggyőződés vezérelte, hogy a magyarországi holokauszt nemcsak a zsidóság, hanem a magyarság nemzeti tragédiája is. Az emlékév rendkívül gazdag megemlékezés-sorozatának a zsinagóga-helyreállítási program is részét képezte. Ennek keretében több magyarországi zsinagóga mellett egy, a jelenlegi országhatárokon kívül eső, de mindenképp a Kárpát-medencei magyarsághoz – a magyar ajkú zsidósághoz – köthető épület is a kormányzati figyelem fókuszába került: a szabadkai szecessziós stílusú műemlék zsinagóga.
A két neves magyar építész, Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján készült épületet 1903-ban adták át az akkor igen népes szabadkai zsidóság részére. Az alkotás térszervezését és díszítését az építés idején modernnek számító magyar szecesszió stílusjegyei határozzák meg.
A zsinagóga ma Szabadka Község Önkormányzatának tulajdonában van. Az épületet 1975-ben a Vajdasági Tartományi Műemlékvédelmi Intézet műemlékké nyilvánította. 1989-ben az UNESCO illetékes szakbizottsága javasolta felvételét a világörökségi jegyzékbe, de az adminisztrációs folyamat a délszláv háborúk kitörésekor megszakadt. 1990-ben Szerbia is a kiemelt jelentőségű műemlékek közé sorolta.
Szabadka Község Önkormányzata ekkoriban kezdte meg az épület külső homlokzatainak és tető- szerkezetének több évig elhúzódó, ütemezett helyreállítását, saját, pályázati és alapítványi erőforrások felhasználásával. A homlokzati helyreállítások 2013–2015 között készültek el, ám az épület egészének helyreállítása és új funkcióval való megtöltése a magyar kormány támogatási döntése nyomán vált lehetővé.
Ennek előkészítése igényével 2013 nyarán Magyarország Szabadkai Főkonzulátusa felmérte a zsinagóga állapotát. Célként a teljes belső helyreállítást, az épületgépészet kiépítését és a környezetrendezést jelölte meg, vagyis összességében – a szerbiai és a nemzetközi források felhasználásával együtt – a zsinagóga teljes körű műemléki helyreállítását. Az összesen 836.000.000 forint (cca 2.697.000 euró) támogatást a magyar kormány több részletben bocsátotta rendelkezésre. Az anyagi támogatást szakmai segítség egészítette ki: a támogatásból megvalósuló programelemek szakszerűségének és tartós fennmaradásának biztosítása céljából nélkülözhetetlennek tűnt egy magyarországi örökségvédelmi szakértő konzulensként, tanácsadóként történő bevonása és a helyreállítás folyamatos figyelemmel kísérése.
A támogatás kedvezményezettje a Magyar Nemzeti Tanács (továbbiakban: MNT), a szerbiai magyarság autonóm testülete és – mint ilyen – a magyar kormány stratégiai partnerévé vált. Az MNT meglehetős gyakorlattal rendelkezett az építészeti beruházások területén, hiszen már számos magyar emlékhely helyreállítási projektjének volt gazdája.
A magyar kormányzati támogatásnak volt egy előfeltétele is: biztosítani kellett a helyreállított épület hosszú távon való fennmaradását és a műemléki értékekhez méltó, közösségi célú, fenntartható hasznosítását. Ezt hivatott szolgálni az a háromoldalú megállapodás, amelyet a szabadkai önkormányzat, a zsidó hitközség és az MNT kötött 2015 márciusában 99 évre. Eszerint a műemlék fenntartásáról, jó karban tartásáról és működtetéséről – különös figyelemmel annak műemléki értékeire – a tulajdonos
önkormányzat köteles gondoskodni. A zsinagóga megőrzi szakrális funkcióját, s mint imahelyet a Szabadkai Zsidó Hitközség működteti. Állandó kiállításával emléket állít a szabadkai zsidóságnak, és alkalmilag kulturális és közművelődési rendezvényeknek ad helyet a Szabadkai Zsinagóga Alapítvány és az MNT felügyelete mellett. Végül, de nem utolsósorban turisztikai látványossággá válik, amelynek idegenforgalmi hasznosítását a városi önkormányzat koordinálja és felügyeli, az MNT-vel egyeztetve.
A szabadkai zsinagóga belső helyreállítása – a helyi és a magyarországi szakemberek együttes erő- feszítésének köszönhetően – rekordidő, mindössze 14 hónap alatt készült el.
Megvalosítas
Egy nem restaurátori beavatkozás a műemlék megmentése érdekében: a padlófűtés kiépítése
Történeti épületek helyreállításának tervezői számára az egyik fő nehézséget az jelenti, hogy ezekben az épületekben alig van lehetőség a modern gépészeti és elektromos rendszerek (fűtés, szellőzés, páratechnika, világítás) elhelyezésére a műemléki értékek rombolása nélkül, és úgy, hogy az új berendezések ne legyenek szem előtt, ne bontsák meg a történeti tér látványának egységét.
Nem véletlenül jelölte meg a magyar kormány kiemelt támogatási célként a zsinagóga épületgépészeti rendszerének kiépítését, tekintve, hogy annak elégtelensége okozta a zsinagóga rendkívüli mértékű állagromlását az 1980-as évektől kezdődően. Az épületbe ekkoriban egy avantgárd színház költözött be, melynek következtében állagromlása az alkalmankénti fűtés és a megnövekedett látogatószám miatt előálló nagy páraterheltség miatt felgyorsult. Az épület tulajdonos községi önkormányzat által elrendelt lezárása csak tovább rontott a helyzeten, tekintve, hogy azzal még a hagyományos úton történő szellőzés lehetőségét is kizárta. A nedvesedésnek elsőként épp az épületbelső leglátványosabb eleme, a szecessziós ornamentális díszítőfestés esett áldozatul. Az azt hordozó vakolat a nedvesség és a beázások nyomán levált a falakról – a legerőteljesebben éppen ott, ahol sértetlen állapotában a leginkább lenyűgözte a látogatókat: a központi kupolában.
A műemlékek nagy részénél a helyreállítás a funkció részbeni vagy teljes megváltozásával jár együtt. A helyreállított zsinagóga sem elsődlegesen liturgikus rendeltetésű: a hitközség alkalmi hitéleti, a város pedig időszakosan kulturális rendezvények helyszíneként hasznosítja majd, miközben, mint turisztikai célpont állandóan nyitva tartja kapuit az odaérkező látogatók előtt. Ez az összetett funkció naponta vagy akár óránként változó számú embert vonz az épületbe, ami a belső páratartalom ingadozását eredményezi.
A helyreállítás tervezése során a magyar kormány megbízásából és költségviselésével egy magyarországi szakértő ennek tudatában elemezte a zsinagóga épületfizikai jellemzőit, és javaslatot adott a tervezett funkciókhoz tartozó új hőmérsékleti, légtechnikai és páraeloszlási egyensúly eléréséhez szükséges beavatkozásokra. Ezek gerincét – a karzatokon elrejtett „párafaló” szekrények mellett – a temperáló fűtés alkotta, amely a kiegészítő fűtéselemekkel együtt egész évben egyenletesen 10–12°C fok körüli belső hőmérsékletet biztosít az épületben.
A fűtéscsöveket még a páraelszívóknál is jobban sikerült elrejteni: azokat bebetonozták a padlóba. A megtartott korábbi aljzatbetonon alakították ki az új padló rétegrendjét: az új vízszigetelést, a hővisszaverő réteggel ellátott hőszigetelést; a fűtéscsövek a hőszigetelésen helyezkednek el, amelyet a burkolat alatti aljzatbeton zár le.
5200 négyzetméter díszített felület, 4 hónap, 22 ember: A vakolatok és a díszítőfestés újrakészítése
A zsinagóga belső terében a tóratartó szekrény kivételével szinte mindent elborít a magyar szecesszió stílusában fogant stilizált növényi, illetve geometriai díszítőelemek sűrű és színpompás szövevénye. A pompázó színvilággal az volt a tervezők célja, hogy az istentiszteletre érkező hívőket az öröm érzése járja át. Az aranyozott, domborműves díszítőelemek a zsidó szellemi gazdagságra utalnak.
Ezt a gazdag színvilágot azonban egy olyan enyves alapanyagú, roppant gyenge megtartású festésréteg hordozta, amely szinte érintésre lehullott. A helyreállítás munkamódszere csak a régi festés eltávolítása és az előzetesen levett minták alapján elvégzett pontos újrafestés lehetett. A régi festékréteg megtartására mindössze két helyen nyílt lehetőség, ezekből lettek az ún. tanúfelületek, amelyeket a festőrestaurátor jelölt ki a falakon. Az enyves festés szomorú sorsa egyúttal arra figyelmeztette a helyreállítást végző szakembereket, hogy ezúttal olyan hordozóanyagot – vakolatot – kell felhordaniuk a falakra, amely hosszú időn át stabilan megtartja önmagát és a felületére kerülő díszítőfestést. Műemlék épületről lévén szó, a hagyományos anyagokat és technológiát kellett előtérbe helyezni. Egy további szempontként jelentkezett, hogy az új vakolat „lélegezzen”, azaz lehetővé tegye a páradiffúziót, megakadályozva ezzel a falak újbóli átnedvesedését. Végül tekintetbe kellett venni a festőrestaurátorok igényeit is, akik a díszítő- festést utóbb erre a vakolatra hordták fel. A festőrestaurátorok Magyarországról érkeztek, és hozták magukkal az olasz gyártmányú mész alapú, ásványi színezőanyagokat tartalmazó festékeket. A falak díszítőfestésének újra készítésénél előfordult, hogy egyszerre 22 fő dolgozott. A díszítőfestés mintáit előzetesen teljes körűen felmérték, melynek alapján sablonokat készítettek. A lépcsőházakban egy korabeli fotó alapján sikerült rekonstruálni a mennyezetfestést. A sablonokat a falfelületre helyezve finom körkörös ecsetmozgásokkal töltötték ki a szabadon hagyott felületeket, a műveletet színenként újra és újra megismételve. A festést szabadkézi munkával egészítették ki. A kupolákon, boltozatokon az előre elkészített sablonokat folyamatosan az íves felületekhez kellett igazítani.
Hasonló munkamegosztás alakult ki a szegecselt acél tartószerkezetű, de gipszburkolatú oszlopok helyreállítása során is. A magyarországi műhelyekben felújított vagy újonnan készített gipsz díszítő- elemeket a restaurátorok illesztették bele az oszlopokba. A gipszelemek aranyozási munkái a helyszínen készültek, az építés korában is alkalmazott fémarannyal. Valódi aranyfüst csak a fa berendezési tárgyakra került – ugyanúgy, mint készítésük idején.
Amikor egy német építőmester találmánya a magyar tervezők újításával és A helyi kivitelezők mesterségbeli tudásával találkozik: A RABIC
A szabadkai zsinagóga nemcsak külső megjelenésében, de szerkezetileg is különleges. Alatta a laza talaj nem bírta volna a hatalmas kupolát, így azt földbe süllyesztett betonoszlopok tartják. Ez a beton használatának, az építéstechnológia 20. századi megújulásának egyik első esete. Ugyancsak a kor új építészeti megoldásának számít a vas használata; a központi kupolát tartó vasszerkezet a gipszdíszítmény mögé van elrejtve. A nagy ívű és meredek szögű központi kupola rabicszerkezetű. Ez a feltalálójáról, Carl Rabitz német építőmesterről elnevezett könnyűszerkezet nem más, mint hálóra felvitt gipszvakolat. Önsúlya sokkal kisebb, mint a téglakupoláké, ezért is lehet ilyen nagy a központi íve. A zsinagóga valamennyi kupolája és boltozata ilyen szerkezettel készült.
Műemlék-helyreállítás esetén a kivitelezés gyakran egyet jelent a megszokottól eltérő anyaghasználattal és technológiai módszerek alkalmazásával. A munkafolyamatokat az is megnehezíti, hogy a takart szerkezetek állapota lényegesen rosszabb lehet a vártnál, valamint hogy a napjainkban nem használatos technológiák különleges mesterségbeli tudást kívánnak meg. Mindezen kihívásokkal szembesülniük kellett a szabadkai zsinagóga helyreállítóinak is, egyebek mellett a nyugati előcsarnok sérült rabicboltozatának részleges újjáépítése során.
A felújítással az eredeti szerkezetből csak a rabic acélhálóját hagyták meg, mert a vakolat teljesen lepergett róla. Betonhéjat építettek be föléje, amely tehermentesíti a szerkezetet; alulról pedig ráhordták a vakolatot, és kihúzták a boltozati éleket. A boltozati hálót olyan gondosan sikerült kiszerkeszteni, hogy a kézi munkával kialakított élek a megfelelő szerkezeti csomópontokban pontosan metszették egymást. Mivel ez a szerkezet és technológia már nem része napjaink építőipari gyakorlatának, a boltozati háló elkészítése és a megfelelő gipszvakolat kialakítása igazi kivitelezői bravúrnak számít.
A történeti hitelesség néha nagy megpróbáltatások elé állítja a kivitelezőt, Ő mégsem mond le róla: a padlóburkolat
A zsinagóga földszintjét eredetileg színes cementlapokból álló burkolat borította. Amikor a kivitelező a helyreállítás kezdetén felszedte, letisztította és megszámolta a meglévő burkolólapokat, kiderült, hogy közülük sok sérült, és elegendő mennyiség egyetlen típusból sincs. Sajnos arra is gyorsan fény derült, hogy sem Szerbiában, sem Magyarországon nincs olyan vállalkozás, amely a hiányzó lapokat le tudná gyártani. Végül egy marokkói manufaktúra vállalkozott a felső 3-5 mm-es rétegben, anyagában színezett, formába préselt, domborított díszítésű járófelülettel és az eredetivel teljesen azonos mintázattal kialakított cementlapok legyártására.
A földszinti burkolat készítése csak a teljes épületbelső restaurálásának befejezését és az állvány elbontását követően indulhatott meg. Lerakása előrelátó tervezést igényelt, hiszen a régi és az új lapokat keverve használták fel
Mint annyiszor, a műemléki érték hiteles helyreállítása ez esetben is rendkívüli „megpróbáltatás” elé állította a tervezőt és a kivitelezőt egyaránt. Az új cementlapok ugyanis nemcsak mintázatukban, színezésükben, de még a több ütemben történt kiégetés miatt előállt eltérő anyagzsugorodás tekintetében is követték az eredetieket. A helyreállított padlóburkolat látványa azt sugallja, hogy ez az erőfeszítés nem volt hiábavaló
A restaurátorok munka közben sokat vitatkoznak, de így tanulnak egymástól: a padok restaurálása
A zsinagóga földszinti terében a színezés okkerbarna színekkel indul, ami Júdea földjét szimbolizálja, azután felfelé haladva a színvilág rózsaszínbe, majd világoskékbe hajlik, míg a kupola magasságában már a mélykék dominál. A kupolát az aranyozott napkorong zárja; így kötődik össze a földi élet a mennybolttal. Ebbe az egységbe olvadtak bele a zöldes-kékes színű padok.
Utóbbiak eredeti színvilága azonban a restaurálás megkezdése előtt korántsem volt pontosan ismert. Felmerült kékre festésük is, mivel ez a padok színe a kis zsinagógában is. A szín kiválasztása azonban nem lehetett önkényes; a kérdésre a restaurátorok által a helyreállítást megelőzően elvégzett szondázó kutatásnak kellett választ adnia. Ez a feltárás egy zöldes-kékes színárnyalatot eredményezett. Arra is ügyelni kellett, hogy a zsinagóga egyéb, különböző módszerekkel restaurált fa berendezési tárgyain a megújított színek teljesen azonos árnyalatúak legyenek. Ennek érdekében a kivitelezők a fa berendezési tárgyak újra-, illetve átfestéséhez szükséges teljes festékmennyiséget egyszerre keverték ki, így biztosítva a színárnyalatok teljes azonosságát.
Nemcsak a padok színe, de a restaurálás technológiája is komoly megfontolások, sőt szakmai viták tárgyát képezte. A restaurátorok megtartották a padokon a kékeszöld árnyalatú temperafestést, vegyi úton letisztították azt. Azért, hogy megvédjék, színtelen izoláló réteggel vonták be, majd erre hordtak fel egy új, az eredeti színvilágot követő, olajos, de matt felületű, a használatnak jobban ellenálló festést. A döntéselőkészítés során minden technológiával készült egy-egy mintapéldány, majd miután a szakemberek az utóbbi mellett döntöttek, még többszöri átfestéssel jutottak el az eredeti színvilághoz. A földszinti padok restaurálása egy szabadkai műhelyben készült, ahol lehetőség volt a zöldes-kékes alapszín ipari technológiával történő felhordására. Ellentétben a karzaton álló, annak faszerkezetéhez rögzített, nem mozdítható padokkal, amelyeknek festése helyben és teljes egészében kézzel történt, nehogy a festékszórásos technológia károsítsa a zsinagóga többi frissen restaurált falfelületét, illetve berendezését.
A restaurátori kutatás a padok támláján feltárt egy zöld színű indamotívumot is, amely a besötétedett lakkréteg alatt nem volt látható. Ezt az indát, az azt kísérő pöttyöket és a sarkokat kitöltő szívecskéket minden egyes felújított padra kézzel „pingálták” – csakúgy, mint 115 évvel ezelőtt! Sablont – a történeti hitelesség érdekében – nem használtak. Hogy a minták nem egyformák, nem „szabályosak”? Soha nem is voltak azok!
A szabadkai zsidó közösség gazdag múltjáról árulkodó jelek: a padokra szerelt rézlapocskák
Egy korabeli híradás szerint a megépítését követően a zsinagógában a földszinten 850 férfi és a karzaton 550 nő számára volt hely. A padokon kis rézlapocskákra vésték fel a sorszámukat és a padban egykor helyet foglaló hitközségi tag nevét. E rézlapocskák közül számos már elveszett a helyreállítás idejére. A megmaradt lapocskákat nem cserélték újakra, hanem megtisztították, fényezték és védő lakkréteggel látták el.
A sorszámokat és a neveket azonban nem lehetett teljes mértékben az eredeti rend szerint visszahelyezni, mivel a földszinti padsorokat a széleken megritkították, néhány padot eltávolítottak – helyet hagyva a közlekedésnek és esetleg egy később, a falak mentén elhelyezendő kiállításnak. Felmerült tehát a kérdés, mely padok és mely névtáblák kerüljenek, illetve ne kerüljenek megőrzésre. A választ – tekintve, hogy az ülőhelyek kiosztása is szerves része a műemléknek – nem lehetett a véletlenre bízni. A történeti hitelesség megkívánta, hogy minden olyan esetben, amikor megmarad a pad, és pontosan tudjuk, melyik sorszám, illetve név szerepelt rajta, a megfelelő fémlap kerüljön visszahelyezésre; azt pedig, hogy mely padoktól, illetve nevektől kényszerülünk a jelenkori funkcionális igények miatt megválni, a hitközség döntötte el.
A hitközség azonban nem feledkezett meg egyetlen tagjáról sem. Ezért a zsinagóga előcsarnokában egy olyan fatáblát kíván elhelyezni, amely az egykori pontos ülésrendet teljes körűen feltünteti. Az erre felerősített kis rézlapocskákon olvasható nevek – akárcsak a padokon – őrzik majd valamennyi hitközségi tag emlékezetét, a látogatót pedig hozzásegítik ahhoz, hogy képet alkothasson magának a vészkorszak idején jelentősen megfogyatkozott szabadkai zsidó közösség valamikori nagyságáról.
Amikor már csak a körültekintő elemzés és tervezés segít: a központi csillár kiegészítése
Ha valaki a helyreállítás előtt belépett a zsinagógába, első pillantása a földön heverő csillárra esett. A belső tér ünnepélyességét valamikor ez a kupoláról leereszkedő sárgaréz csillár, egy valóságos iparművészeti remekmű emelte. A csillárnak – a falikarokhoz, lépcsőkorlátokhoz hasonlóan – már számos eleme hiányzott, amikor restaurálás céljából egy magyarországi műhelybe szállították.
Hiteles helyreállításához az archív fotókat és felméréseket kellett elővenni. A már csak a fényképeken látszó hiányzó elemeket faszobrász mintázta meg. Méretüket a fotókról leolvasható arányokhoz és a meglévő elemekhez kellett igazítania, figyelembe véve az öntéskor keletkező zsugorodást is. Az elemek ornamentális kialakítását az egyáltalán nem nagy felbontású archív felvételek alapos tanulmányozása után véglegesítette, mivel az egyedi tervezésű csillárra analógia nem létezett, tervrajzai pedig – ha voltak egyáltalán – már elpusztultak.
Egy kis üvegműves műhely a nagy előd nyomdokába lép: a színes ablak- és ajtóüvegek restaurálása
A zsinagóga belső terének a tervező építészek által gondosan megkomponált színvilágát nemcsak a falak díszítőfestésének és a belső berendezésnek a színei alakították, hanem a színes üvegablakokon beáramló természetes fény is. A fémhálóba illesztett színes üveglapokból felépülő ablaktáblák és a hasonló ajtóüvegezések a magyar historizmus és szecesszió messze földön híres mestere, a történeti Magyarországon számos helyen, de Hágának és Mexikóvárosnak is dolgozó üvegművész, Róth Miksa műhelyében készültek. Restaurálásuk ezúttal egy kis szabadkai üvegműves műhely mestereinek keze munkáját dicséri.
A rendkívüli gondossággal dolgozó üvegművesek az eredeti darabok megtartására törekedtek, s a feltétlenül szükséges pótlásokat az eredeti lapokkal azonos vastagságban, textúrával, felületi kialakítással és színárnyalatban készítették el. Nem áldozták be az építéskori üveglapokat, nem cserélték azokat újakra pusztán azért, hogy a színárnyalatok teljes azonosságát biztosítsák. A nem mellőzhető pótlások alkalmával pedig megtartották az eredeti színárnyalatokat.
A projekt jelentosége
A helyreállítás alatt, 2016. november 2. és 2017. december 31. között a zsinagóga kerítésén tábla hirdette, hogy az épület, mint építési terület átmenetileg nem látogatható. Mégis alig lehetett a jószándékú érdeklődőket kívül tartani. Ez az érdeklődés is jelezte, hogy a szabadkai zsinagógát sokan érzik a magukénak.
A zsinagóga a magyar kulturális örökség szerves és elidegeníthetetlen része, a Szerbia területén található kulturális örökségi értékek kiemelkedő darabja, a zsidó közösség történelmi hagyatéka, az európai építészet egyik ékköve. Helyreállítása, amely szerbek, magyarok, zsidók összefogásában valósult meg, a napi politika és a partikuláris érdekek felett álló közös érdek volt. Egy ilyen „adottságú” épület szinte predesztinálva volt arra, hogy mintául szolgáló létesítmény szülessen.
Az épület mindenekelőtt minta a korszerű műemlékvédelmi elvek és gyakorlat meghonosítása tekintetében. A műemlék-helyreállítás terén ugyanis minden országban más és más az irányadó műemlékszakmai és műszaki protokoll, így a szerbiai és a magyarországi sztenderdeket is össze kellett egyeztetni. E kölcsönös tanulási folyamat során a magyarországi szakemberek mindvégig a konzervátorirestaurátori szemléletet igyekeztek érvényesíteni, amely szerint a műemléki érték hordozója maga az anyag, ezért a műemlék minden részletében – a történeti építészeti és díszítőelemek újraalkotása helyett – anyagi valóságában őrzendő meg.
Az Európa Tanács 2005-ben a portugáliai Faroban keretegyezményt fogadott el a kulturális örökség társadalmi értékéről. Ez az egyezmény, amely szerint a tulajdonviszonyoktól függetlenül „minden egyes személynek joga van a saját választása szerinti kulturális örökséghez való kötődéshez, miközben tiszteletben tartja mások jogait és szabadságait”, vezette be az örökségközösség fogalmát. Az örökség közösség „azon személyek összessége, akik valamely kulturális örökség bizonyos aspektusait értéknek tekintik és közösségi cselekvés keretében kívánják fenntartani és a következő nemzedékeknek továbbadni”. Ilyen örökségközösség jött létre a szabadkai zsinagóga helyreállítása során is.
Alaptörvénye értelmében Magyarország felelősséget visel a külhoni magyarságért, egyúttal az országa határain kívül található magyar vonatkozású kulturális örökségi értékekért. Fontos körülmény, hogy a felújítással megbízott MNT a magyar kulturális autonómiának egy olyan intézményes kerete Szerbiában, amely példaértékű lehet Európa bármely állama, nemzeti közössége számára.
A vészkorszakig a magyarországi zsidóság – integrációja révén – szerves részévé vált a társadalomnak, miközben megőrizte hagyományait. Mi sem alkalmasabb e békés együttélés bizonyítására, mint a magyar szecesszió stílusában épült, magyar népművészeti motívumokkal borított szabadkai zsinagóga, amelyet éppen ezért szokás úgy is értelmezni, mint a magyar ajkú zsidóság integrációjának építészeti megtestesülését, lenyomatát. A zsinagóga helyreállításában való anyagi és szakmai részvétel a nemzetközi közvélemény számára is jól érzékelteti a magyar kormány elkötelezettségét a zsidó örökség megóvása iránt.
A magyar kormánynak a szabadkai zsinagógával kapcsolatos sokrétű felelősségét a Lisszaboni Szerződés 167. cikkelye is megalapozza: „Az Unió hozzájárul a tagállamok kultúrájának virágzásához, tiszteletben tartva nemzeti és regionális sokszínűségüket, ugyanakkor előtérbe helyezve a közös kulturális örökséget.” Szabadkán a zsinagóga helyreállításának valamennyi résztvevője – függetlenül attól, hogy olvasta-e vagy sem – ezen alapszerződés szelleme és betűje szerint cselekedett. És ahogy a zsinagóga építése idején magyarosnak mondott stílusjegyeivel a zsidóságnak a magyar társadalomba történő integrációját sugallta, úgy a mostani közös helyreállítás is egy integrációs folyamat egyik lépéseként értékelhető, amelynek során Magyarország és Szerbia – egy jelenlegi és egy leendő uniós tagállam – magyarok, zsidók, szerbek közös kulturális örökségét őrizte meg a jövőnek.
A KIADVÁNY MAGYARORSZÁG MINISZTERELNÖKSÉGE, KÜLGAZDASÁGI ÉS KÜLÜGYMINISZTÉRIUMA, A MAGYAR NEMZETI TANÁCS (SZERBIA), A SZABADKAI ZSIDÓ HITKÖZSÉG (SZERBIA), MAGYARORSZÁG SZABADKAI FŐKONZULÁTUSA, SZABADKA VÁROS ÖNKORMÁNYZATA TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT.