Részlet az „Újra feltárul a szabadkai zsinagóga” c. kiadványból, amely Magyarország Miniszterelnöksége, Külgazdasági és Külügyminisztériuma, a Magyar Nemzeti Tanács, a Szabadkai Zsidó Hitközség, Magyarország Szabadkai Főkonzulátusa és Szabadka Város Önkormányzata támogatásával készült.
A projekt jelentősége
A helyreállítás alatt, 2016. november 2. és 2017. december 31. között a zsinagóga kerítésén tábla hirdette, hogy az épület, mint építési terület átmenetileg nem látogatható. Mégis alig lehetett a jószándékú érdeklődőket kívül tartani. Ez az érdeklődés is jelezte, hogy a szabadkai zsinagógát sokan érzik a magukénak.
A zsinagóga a magyar kulturális örökség szerves és elidegeníthetetlen része, a Szerbia területén található kulturális örökségi értékek kiemelkedő darabja, a zsidó közösség történelmi hagyatéka, az európai építészet egyik ékköve. Helyreállítása, amely szerbek, magyarok, zsidók összefogásában valósult meg, a napi politika és a partikuláris érdekek felett álló közös érdek volt. Egy ilyen „adottságú” épület szinte predesztinálva volt arra, hogy mintául szolgáló létesítmény szülessen.
Az épület mindenekelőtt minta a korszerű műemlékvédelmi elvek és gyakorlat meghonosítása tekintetében. A műemlék-helyreállítás terén ugyanis minden országban más és más az irányadó műemlékszakmai és műszaki protokoll, így a szerbiai és a magyarországi sztenderdeket is össze kellett egyeztetni. E kölcsönös tanulási folyamat során a magyarországi szakemberek mindvégig a konzervátorirestaurátori szemléletet igyekeztek érvényesíteni, amely szerint a műemléki érték hordozója maga az anyag, ezért a műemlék minden részletében – a történeti építészeti és díszítőelemek újraalkotása helyett – anyagi valóságában őrzendő meg.
Az Európa Tanács 2005-ben a portugáliai Faroban keretegyezményt fogadott el a kulturális örökség társadalmi értékéről. Ez az egyezmény, amely szerint a tulajdonviszonyoktól függetlenül „minden egyes személynek joga van a saját választása szerinti kulturális örökséghez való kötődéshez, miközben tiszteletben tartja mások jogait és szabadságait”, vezette be az örökségközösség fogalmát. Az örökségközösség „azon személyek összessége, akik valamely kulturális örökség bizonyos aspektusait értéknek tekintik és közösségi cselekvés keretében kívánják fenntartani és a következő nemzedékeknek továbbadni”. Ilyen örökségközösség jött létre a szabadkai zsinagóga helyreállítása során is.
Alaptörvénye értelmében Magyarország felelősséget visel a külhoni magyarságért, egyúttal az országa határain kívül található magyar vonatkozású kulturális örökségi értékekért. Fontos körülmény, hogy a felújítással megbízott MNT a magyar kulturális autonómiának egy olyan intézményes kerete Szerbiában, amely példaértékű lehet Európa bármely állama, nemzeti közössége számára.
A vészkorszakig a magyarországi zsidóság – integrációja révén – szerves részévé vált a társadalomnak, miközben megőrizte hagyományait. Mi sem alkalmasabb e békés együttélés bizonyítására, mint a magyar szecesszió stílusában épült, magyar népművészeti motívumokkal borított szabadkai zsinagóga, amelyet éppen ezért szokás úgy is értelmezni, mint a magyar ajkú zsidóság integrációjának építészeti megtestesülését, lenyomatát. A zsinagóga helyreállításában való anyagi és szakmai részvétel a nemzetközi közvélemény számára is jól érzékelteti a magyar kormány elkötelezettségét a zsidó örökség megóvása iránt.
A magyar kormánynak a szabadkai zsinagógával kapcsolatos sokrétű felelősségét a Lisszaboni Szerződés 167. cikkelye is megalapozza: „Az Unió hozzájárul a tagállamok kultúrájának virágzásához, tiszteletben tartva nemzeti és regionális sokszínűségüket, ugyanakkor előtérbe helyezve a közös kulturális örökséget.” Szabadkán a zsinagóga helyreállításának valamennyi résztvevője – függetlenül attól, hogy olvasta-e vagy sem – ezen alapszerződés szelleme és betűje szerint cselekedett. És ahogy a zsinagóga építése idején magyarosnak mondott stílusjegyeivel a zsidóságnak a magyar társadalomba történő integrációját sugallta, úgy a mostani közös helyreállítás is egy integrációs folyamat egyik lépéseként értékelhető, amelynek során Magyarország és Szerbia – egy jelenlegi és egy leendő uniós tagállam – magyarok, zsidók, szerbek közös kulturális örökségét őrizte meg a jövőnek.”