Skip to main content

Tóth Borisz

Komor Marcell és Jakab Dezső

A világot szívekben és virágokban látták, alkotásaikkal a hétköznapjainkat azóta is szebbé teszik, egyikük pedig a poros mesevárosban szerelmes is lett – ők Komor Marcell és Jakab Dezső, a magyar szecessziós építészet legerősebb pillérei. 

Még ifjú építészek voltak, amikor Lechner Ödön Komorban és Jakabban elültette a magyaros stílusban megvalósuló építészet iránti szeretet csíráját, annak minden különlegességével és szépségével, hiszen az Európa szerte ismert art nouveau sehol sem virágzott olyan pompásan, mint a pipacsok, ibolyák, szegfűk és legfőképpen tulipánok földjén – Magyarországon. A virágok a magyar népi kultúra részelemeivé váltak, évszázadokon keresztül megjelentek a népi énekekben és dalokban, hímzésekben és népviseleteken, de a századforduló derekán Komor Marcell (1868-1944) és Jakab Dezső (1864-1932) szinte minden építészeti tervrajzában is. Lakóépületek és középületek mellett, a Komor-Jakab féle 1899-1923 között működő iroda olyan kimagasló projekteket is tervezett és kivitelezett, mint a nagyváradi Fekete Sas Szálló, a marosvásárhelyi Kultúrpalota és Városháza, a szentesi Petőfi Szálloda és Színházterem, a kecskeméti Iparos otthon vagy a budapesti Népopera (ma Erkel Színház). Magyarország térképén volt egy város, amelyet napraforgó virágok vettek körbe, pipacsok tarkították mezeit, központjáig pedig búzamezők vezettek. Egy olyan város, amelynek lakói ősi idők óta művelték a földet és kiknek életvitelébe is beleivódott a mezőgazdaság. Szabadka remek helyszínként szolgált a magyar szecessziós építészet csúcsalkotásai számára, hiszen a többnyire Komor és Jakab által tervezett épületek mentén a polgárok egyszerre a nagyvárosi hangulat és a környékbeli termőföldek lelkületét élvezhették egyszerre. Amikor a városba látogatók először lépnek be a szabadkai Városházába és Zsinagógába, tekintetükben egyszerre jelenik meg a csodálat, a tisztelet, a megbecsülés és alázat, de ugyanakkor a gyermeki öröm is, mintha egy igazi mesebeli palotában fogadnák őket, amely tele van virágokkal, fénylő kerámiával, dicsőséges márvánnyal és a háttérben egy idegenvezetővel, akinek megadatott, hogy az érzelmek eme kavalkádját újra és újrá átélje minden idelátogató vendégtől. A ranglétrán gyorsan haladó, iparosodó, kulturálisan irigylésre méltó Szabadka a XX. század elején érte el azt a pontot, amelyről sokáig azt gondolták, hogy csak a létra egyik magasabb fokozata. Mára kiderült, hogy talán eddig ez volt a csúcs. Ebben a korban viszont Komor és Jakab feltették a város koronáját. 1902-ben megalkották Európa második legnagyobb zsinagógáját, amely bár könnyű anyagokból (tégla, gipsz), de annál sokatmondóbb történettel a város méltó büszkeségévé vált. A több mint 3000 fő befogadására alkalmas, belső terével és szinezetével a zsidó történelem legismertebb időszakára, az Exodus-ra (az egyiptomi rabság és kivonulás, majd Izrael megalapítása) utalva, Róth Miksa kiváló szegfű alakú rózsaablakaival, és a minden zegzugában Isten állandó jelenlétére és szeretetére emlékeztető Zsinagóga Szabadka város, minden zsidó, minden magyar és minden művészettisztelő ember tiszteletét élvező remekmű lett. Mindössze néhány röpke évvel később, 1908-ban, letették a világ egyik legszebb városházájának alapköveit is. Komor és Jakab budapesti irodájában elkészült Szabadka kacsalábon forgó palotája, amelynek már a messzi távolból uralkodó tornya alatt még napjainkban is kimondják a boldogító „igen-t”, irányítják a város ügyeit és hangversenyeket hallgat a műértő közönség. És itt még nincs vége! Hiszen ennek a remek építészpárosnak köszönhetjük a századforduló egyik legszebb gyógyfürdőjének – Palicsnak a páva alakú víztornyát, Vigadóját és nem egy szecessziós villáját, illetve a szabadkai Kereskedelmi bankot. 

Jakab Dezsőt pedig a tervek mellett szíve is Szabadkához kötötte. Taussig Vilmos kereskedő szépséges leányát vette feleségül, kinek testvére Geréb Mihály felesége lett, később ő lett az első szabadkai grafikusnő, Geréb Klára édesanyja. Jakab szerencsére nem élte meg a második világháború borzalmait, ugyanis 1932-ben eltávozott az élők sorából. Komor Marcell tekintélyes, idős úriemberként Ausztriában a nácizmus áldozata lett 1944-ben. Már az örök virágmezőkről mosolyognak ránk, mi pedig rájuk, minden pillanatban, amikor a Városháza vagy éppen a Zsinagóga kedves kis virágmotívumait csodáljuk. 

Tóth Borisz, idegenforgalmi közgazdász, idegenvezető
boris.tot.88@gmail.com, tel: +38164 28 29 401